Dolgozott pedagógusként, katonai híradót is vezetett és a rádiózás sem állt távol tőle. Már egészen kicsi korában rabul ejtette a televíziózás világa, a családban is riportokat készített. Ezzel kel, ezzel fekszik, a televíziózás számára életforma. Szokták mondani, hogy a siker létráját nem lehet zsebre tett kézzel megmászni, nos ő soha nem is akarta, hiszen hobbija a hivatása. Kommunikációs szakember, protokoll szaktanácsadó és rendezvényszervező. A helyi tévé 34 éves történetének oszlopos alakja. Másfél évtizede vezeti az Ózdi Városi Televíziót, az ÓMÉK Ózdi Művelődési és Kommunikációs Nonprofit Kft. ügyvezetőjeként pedig már három éve egyengeti a város kulturális életét. Bukovinszky Zsolt több mint harminc éve éli az álmát Ózdon is.

1990-ben voltál először képernyőn, heti magazinműsort vezettél a Kecskeméti Televízióban. Abban az évben szereztél pedagógus diplomát. Három év után váltottál. Miért cserélted a katedrát a műsorvezetői székre? Nem volt benned bizonytalanság?

• Már gyermekkoromban a televíziós pályára készültem. Két dolgot játszottam gyakran. Gyermekeket tanítottam és tv bemondó voltam. Stúdiódíszletet csináltam és mikrofont is. Utóbbival rohangáltam is a családban és riportokat készítettem. Egy összesodort kartonlapot alufóliával vontam be, ez volt a mikrofon. Volt olyan majális, ahol a mikrofon közelébe kerülve felkonferáltam a magnóról bejátszott előadókat. Már akkor sem izgultam, élveztem, hogy odaengedtek és azt, hogy szerepelhettem. Elmondhatom, hogy mindkét gyermekkori vágyam valóra vált. Ennél több nem kell az életben, ha a karriert nézzük. Szinte a kezdetektől azt csinálhatom, ami a hobbim, és ezért még fizetést is kapok. Összesen 4 évig dolgoztam pedagógusként. Még a főiskola előtt, 18 évesen Sajóvárkonyon képesítés nélkül tanítottam, negyedik osztályosokat. A főiskola után pedig 3 éven át Kecskeméten, ott az iskolában lettem szerelmes gyermekeim édesanyjába is. Egy évig katona is voltam és ott is tv műsort vezettem, egy katonai híradót, egyenruhában a Bolyai János Katonai Műszaki Főiskolán. Szóval mondhatom minden területen megvalósult az álom. Nem mellesleg a katonaságnál a műsorvezetésért szabadsággal fizettek, ez sem jött rosszul. S hogy a kérdésedre válaszoljak, bizonytalanság egyáltalán nem volt bennem, hiszen ez volt az én utam. Olyannyira nem voltam bizonytalan, hogy a biztos pedagógusi állásomat, szerződésemet már akkor felmondtam, amikor még nem volt főállásom a Kecskeméti Televíziónál.

A tévézés mellett több rádióban is dolgoztál, hogyan fért bele a mindennapokba?

• A rádiózás igazából a főiskolán kezdődött. A kollégiumban is volt egy rádió, ahol műsorokat csináltunk, zenék, főiskolai hírek, mindennapi információk. Mi ébresztettük pl. a kollégistákat reggel, de este is voltak zenés magazinműsorok. Mindenki ismert bennünket. Ekkor volt az, amikor levelet írtam a Magyar Rádió Szolnoki Szerkesztőségébe, az volt legközelebb Kecskeméthez. Válaszoltak! Különböző próbamunkák után helyi tudósító lettem, kecskeméti eseményekről kellett beszámolnom. A Magyar Rádióban, akkor az szólalhatott meg, akinek volt mikrofonengedélye. Egy neves, szakértőkből álló bizottság hallgatta meg a felvett hanganyagot. Nagyon komoly szabályoknak kellett megfelelni. Itt kezdett el velem beszédtanár foglalkozni, több olyan szakember, aki a Magyar Rádiónak, a Magyar Televíziónak dolgozott. Legalább 10 évig jártam Budapestre egyéni órákra, 1-2 éven belül meg is lett a mikrofonengedély, ami után már az én hangomon szólaltak meg a hírek. Még a fővárosban töltött katonaság ideje alatt is kiengedtek beszédórára a Magyar Rádióba. A szolnoki szerkesztőség mellett azután a Magyar Rádió Szegedi Körzeti Stúdiójában is dolgoztam, ott pl. kora reggel élő lapszemlét is kellett csinálni, telefonon keresztül kapcsoltak élő adásba Kecskemétről. Izgalmas volt. Amikor főállású tv-s lettem, egy ideig még külsőztem Szegeden és Szolnokon, de a Kecskeméti Televíziónál (KTV) is gyorsan lépdeltem azon a bizonyos létrán, egyre több feladatom lett, így fel kellett adom a rádiózást. Egyébként a tv talán jobban izgatott, de teljesen más a kettő, mindkét szakterületet máig is nagyon kedvelem.

Tizenöt évig erősítetted a Kecskeméti Televízió csapatát, ebből öt esztendeig irányítottad is a hírös város televízióját igazgató-főszerkesztőként. Mi jut eszedbe abból az időszakból?

• 22 éves voltam az első műsornál, azután 25, amikor főállású munkatársa lettem a KTV-nek. Emlékszem, az első értekezleten meg sem mertem szólalni. Azután szép lassan lépdeltem előre. Először szerkesztő-riporter lettem, azután viszonylag rövid időn belül a híradó felelős szerkesztője. Akkor még volt Kecskeméten is bemondó, aki a műsorok között szerepelt, ezt is csinálhattam, és műsorvezetővé is váltam. Híradót, magazinműsorokat vezettem. Ami nagy különbség volt Ózdhoz képest, a hírös városban szinte minden műsor élő volt. Nagyon szerettem az élő adásokat, az más koncentrációt kíván, mint a felvétel. Többször jelentkeztünk be külső helyszínekről is, az este fél 7-kor kezdődő programok még be tudtak kerülni a 7 órakor kezdődő élő híradóba. Volt olyan, amikor már ment a híradó, de az utolsó anyag még közben készült. Amit kiemelnék abból az időből, hogy teljesen sikerült megváltoztatnom a híradó szerkezetét, felépítését. Akkor országosan is többször nyertünk Helyi Érték Díjat a hírműsorért, ami nagy szakmai elismerést jelentett. Vezettem, s szerkesztettem különféle magazinműsorokat is, pl. a Házak, otthonok építészeti magazint, a Gyógyhatás című egészségügyi műsort, a Városélet című politikai magazint, a Beszélgessünk… című produkciót, amelyben telefonon, sms-ben és e-mail üzenetben is becsatlakozhattak a nézők élőben (Messenger még nem volt). Csináltunk nyaranta Médiatábort gyerekeknek, akik az iskolai szünetben dolgoztak a különféle műsorokba is, és volt Kecskeméten egy két évente ismétlődő nemzetközi gyermektalálkozó, annak a hetében is komoly feladat volt a Csiperó című magazin megvalósítása, ami külső helyszínről, élőben jelentkezett, gyermekekkel együtt vezettük a műsort. Az utolsó 5 évben dolgoztam Kecskeméten ügyvezető-főszerkesztőként. Akkor volt 20 éves a Kecskeméti Televízió, amit egy nagy gálával ünnepeltünk, volt „Riporter kerestetik” című műsor is, amelynek segítségével számos új, tehetséges munkatársunk lett, akik még azóta is televízióznak. 34 éves voltam akkor, amikor főszerkesztő lettem. Ezért is mondom, hogy minden szinten teljesült a gyermekkori álmom. Nemcsak dolgozhattam egy nagy tv-s csapatban (37 kollégával), hanem a saját és közös elképzeléseink alapján alakíthattam ott a mindennapokat, irányíthattam egy megyeszékhely televízióját.

„Nem a történelem ismétli önmagát, hanem mi írjuk újra a történelmet.” 2009. október elsejétől vagy az Ózdi Városi Televízió ügyvezető-főszerkesztője, jelenleg az ÓMÉK Ózdi Művelődési és Kommunikációs Nonprofit Kft., – rövidebb nevén ÓMÉK – ügyvezetője. Tizenöt év telt el. Kezdjük a televízióval. Milyen elképzeléseid voltak?

• Nehezebb dolgom volt az Ózdi Városi Televízióval, amikor idekerültem, mint a kecskemétivel korábban. Ott 10 évig már a csapatban dolgoztam, amikor vezető lettem, ismertem mindent, mindenkit. Itt nem, néha amikor Ózdon jártam anyukámnál, kíváncsiságból belenéztem a műsorokba… Ennyi tapasztalatom volt. Persze, amikor a pályázatot írtam érdeklődtem, informálódtam. Sok segítséget azonban nem kaptam, hiszen az akkori vezető is indult az állásért, nem állt érdekében, hogy én jó pályázatot írjak. Megnyertem 3 jelölt közül. Büszke vagyok arra, hogy minden képviselő rám szavazott, párthovatartozástól függetlenül. Az akkori stáb várt, persze leinformáltak. Nem nagyképűségből mondom, de a szakmai tapasztalataimmal kapcsolatban senkinek nem volt fenntartása. Nagy várakozásokkal, elképzelésekkel érkeztem, gyorsan sikerült nagy változásokat végrehajtani.

Emlékszem, amikor megérkeztél nem tudtuk mire számítsunk. Az biztos, hogy ezen sokáig nem gondolkodhattunk, hiszen számos feladat várt ránk. Megújult a televízió épülete belülről, mára kívülről is. Nem beszélve a számos műszaki fejlesztésről.

• Kiszíneztük a televíziót, közösen együtt. Ez volt a szlogen. Nemcsak a képernyőt, a szerkesztőség épületét is. Ez utóbbi nagyon szörnyű állapotban volt, úgy nézett ki, mint egy „istálló”. Koszos fehér falak, barna ajtók, lepusztult főzőkonyha és mosdók. Megváltozott az arculat, új díszleteket építettünk, új főcímek készültek. Amire nagyon büszkék lehetünk, hogy ezt saját munkatársaink közreműködésével, munkájával sikerült megvalósítani. A műsorok nemcsak küllemükben változtak meg, tartalmukban is. Új szerkesztési elveket vezettem be, amelyek jobban megfeleltek a kor szakmai követelményeinek. Mindenki érezte, hogy a magasabb színvonalú szakmai munka nagyobb megbecsülést eredményez. Az elmúlt 15 évben abban is szerencsénk volt, hogy a önkormányzat is folyamatosan támogatott bennünket. A korábbi technika elavult, mindenki tudja mekkora változás történt az információtovábbításban. Hogy a korral haladni tudjunk, ahhoz nagyon sok pénz kellett.

A nézők is érzékelték a változást. Új dizájn, új főcímek, új műsorok: Skicc, Epizózd, Egyről beszélünk, Asszó, Dosszié, Így tévézünk mi, Embermesék, Háttér, Ózdi Krónika, Pózdium. Csak néhány műsorcím azok közül, amelyek hozzád köthetők. Biztosan cikáznak az emlékek...

• Igen, sok új műsor indult az elmúlt másfél évtized alatt. Magazinok, beszélgetős műsorok, külső helyszínen rögzített produkciók. Pályázatok is biztosították az új lehetőségeket. Voltak határon átnyúló kezdeményezések, megyei műsorok, a helyi televíziósok összefogásával készült produkciók. Több újdonság megszületésénél magam is jelen voltam. Az elindítás után azonban átadtam másnak a kipróbált, sínen lévő magazint. Amiket felsoroltál mind ilyen, és persze a Pózdium, amelynek elindításában szintén pályázat segített. Na meg a kollégák, hiszen ez igazán csapatmunka. Egy ilyen műsor példa nélküli a helyi televíziózásban. Pénz sincs rá és technika sem, és talán egy ilyen csapat sem mindenhol. Ebben a műsorban minden kolléga részt vesz, a felvételnél is a teljes stáb. Kell persze hozzá az Olvasó több munkatársa is. Tulajdonképpen mi már 2019-ben megelőlegeztük az ÓMÉK létrejöttét, az összeolvadást, hiszen ebben a műsorban már akkor együtt dolgoztunk.

Ma már számos felületen elérhetőek vagyunk. Kijelenthető, hogy aki szeretne tájékozódni a város életéről, történéseiről az egészen biztosan talál egy platformot, ahol megteheti. Emellett mennyiben vesz részt a televízió a város életében?

• Amikor idejöttem számítógépek már voltak, az internet létezett, de a Facebook, a Messenger, a TIK-TOK, az Instagram csak évek múlva született meg. Forradalmi változást hozott ez a világban. Közben megszűnt az ózdi kábelszolgáltató is, a távközlési cégekkel kellett szerződnünk műsorunk továbbításához. Az analóg műsorszórást a digitális váltotta fel, változott a képarány, mindenhez alkalmazkodnunk kellett. A nézői szokásokat is figyelembe kellett vennünk, hiszen egyre kevesebben néznek ma már a hagyományos formában televíziót. Tulajdonképpen kinyílt a világ, bárhol lehet követni műsorunkat. Ezért is kell haladni a korral szakmailag is, mert egyre nagyobbak az elvárások. Mi igazából a tartalommal versenyezhetünk, a látványvilág megteremtésére korlátozottak az eszközeink. Ha azonban megnézzük a helyi televíziókat nem kell szégyenkeznünk, képi világunk modern, tetszetős és folyamatosan változik. Ez is a csapatnak köszönhető, hiszen amit tudunk magunk valósítunk meg. Mindig azt vallottam, hogy egy helyi televíziónak nemcsak a képernyőn kell jelen lennie, hanem a város életében is. Az ÓMÉK előtt is mindig ott voltunk a vérkeringésben, hiszen különféle programokat szerveztünk. Jelen voltunk városi rendezvényeken, a mi nevünkhöz köthető az Ózdi Futónapok elindítása is, valamint ilyen volt a Mikulásfutás is, amit remélem még nem engedtünk el teljesen.

Kommunikációs szakember, protokoll szaktanácsadó és rendezvényszervező is vagy. Hogyan tudod ezt a tudást kamatoztatni, tekintve, hogy időközben feladatköreid kibővültek, hiszen a város kulturális életéért is te vagy a felelős. Nem sok ez egy kicsit?

• Úgy gondolom ennek a több végzettségnek mind hasznát veszem, ezek erősítik egymást. Fontos volt nekem az is, hogy mielőtt az ÓMÉK Ózdi Művelődési és Kommunikációs Nonprofit Kft. ügyvezetői feladatait elvállaltam, legyen olyan oklevelem is, ami a kulturális területet is lefedi. Természetesen sok mindent a gyakorlatban sajátítunk el, de azért jó, ha elméleti tudás is van emögött, ezért felsőfokú kulturális szakember végzettséget is szereztem Budapesten. Tetszik ez a terület is, itt is csapatban dolgozunk. Nagyon igyekszünk, egyre jobban forognak a fogaskerekek. Idő kell ahhoz, hogy valami gördülékenyen menjen, kell sok tapasztalás, mindig lehet jobban. Az Olvasóban, a Múzeumban, a Civil Házban, de még a közösségi házakban is lelkiismeretes, szorgalmas kollégák dolgoznak. Ők könnyítik meg a mindennapokat. Nagyon sok a feladat és a felelősség. A rendszert kell jól kitalálni, ebben már egyre előrébb vagyunk. Ha jól van felépítve a cég nekem is könnyebb a dolgom és a kollégáknak is.

Egyáltalán jut még valamire idő a munka mellett?

• Mindenkinek arra van ideje, amire szeretné. Érdekelnek a filmek, a színház (ez a Pózdium miatt is jó), ha tehetem olvasok is. Szeretek világot látni, szeretném még Magyarországot is jobban megismerni. 25 éve cukorbeteg vagyok, fegyelmezettebben kell ezért élnem, s a mozgásra is időt kell szánnom. Kerékpározok, úszom, ha tehetem. Ugyan elváltam, de szerencsére van családom. A 80 éves anyukám mellett életem legnagyobb sikereként élem meg a lányaimat, Flórát és Larát. A nagyobbtól épp karácsonyra egy csodás ajándékot kap a család, elárulom, hamarosan nagypapa leszek.

Összegezzünk. Én szeretem a számokat. Az Ózdi Városi Televízió 1990. január 22-én sugározta első hivatalos adását. 1990 és 2009 között, vagyis 19 év alatt 14 főszerkesztője volt a televíziónak, te vagy a 15. és 2024. október elsején ennek 15 éve. Mit jelent neked a televíziózás?

• Úgy gondolom, ha a felsorolt számokat nézzük mindenképpen büszke lehetek arra, hogy most október elsején éppen 15 éve vezethetem az Ózdi Városi Televíziót. A tv történetének eddig eltelt 34 évéből másfél évtizedig. Ez keveseknek adatik meg, és az is, hogy két televíziónál is ilyen posztot töltsenek be. Tőlem ezt már senki nem veheti el. Több, mint 30 éve csinálom azt, amiről kisgyermekként álmodtam. Igaz mindent meg is tettem a cél érdekében. Kell ennél több? Azt hiszem nem. A televíziózás egy életforma, ezzel kelsz, ezzel fekszel. Ha jól akarod csinálni és élvezni akarod, akkor folyamatosan képzed magad, nemcsak az iskolapadban, a gyakorlatban is ellesel olyan fogásokat, amit más jól csinál, akár hazai, akár nemzetközi szinten. A televíziózás: a munkám, a hobbim, az életem!

Szöveg: Tóth Alexandra